NÉVADÓNK

Írta: Nagy Lajos

(Elhangzott a Ladányi-szobor avatásán, 2006. június 30-án)
Köszönetünket fejezzük ki a Csemői Önkormányzatnak, a Zöldhalmi Baráti Körnek, az alkotónak, s mindazoknak az embereknek, akik önzetlen segítő szándékkal, odaadással támogatták a Ladányi szobor elkészítését és méltó emlékhelyre állítását.

Ladányi Mihály

(1934 - 1986)

Ladányi Mihály a meglepetések költője volt. Legendáit és folyamatosan megjelenő verseskönyveit mohón várta az olvasóközönség. Járta az országot verseivel, találkozott olvasóival. Hangvételével, mondandójával gyakran kavart vihart, hozott magára bajt. Vagyon helyett tapasztalást és állandó szegénységet gyűjtött.

Egy könyvheti kiruccanás hozta Csemőbe. Itt találkozott a zöldhalmi iskolaigazgatóval, Máté Imre bácsival, aki rábeszélte:

"Miska, van egy eladó ház, vedd meg ezt a négyszáz négyszögölnyi szőlőt tanyástól, diófástól, pókhálóstól.

Megvettem annál is inkább, mert a csemői borokat még katonakoromban megismertem,

de az itt lakók szavát is tudtam."

S a költő az év tizenkét hónapjából kilencet a környék által jól ismert "Alkotóházban" töltött el.

1981-ben készült interjúban nyilatkozott arról, hogy 8 évvel ezelőtt volt az egymásra találás Csemővel. S ez a nyolc év öt könyvvel gazdagította irodalmunkat. A korabeli kortársak közül biztosan akadtak olyanok, akik Ladányi döntését úgy értékelték, hogy az irodalom tüze mellől ballagott el. Találgatások helyett idézzük magát a költőt:

"Azért választottam ezt a száműzetést, mert a sok pesti barát - Györe, Nyerges, Gerelyes, Antal I., Keres Emil, Simor András … és még sok más haver és kortárs közelsége egy idő után a borozói kiruccanásokat, s a Luxor kávéházi locsi-fecsit jelentette. Röpült az idő, napok, hetek múltak el tollvonás nélkül."

Mi csemőiek (zöldhalmiak) különféle emlékeket őrzünk Ladányiról:
Elsősorban az esendő, a vitatkozó, érdeklődő emberről. Meglepő volt számunkra, amikor nem illett a szegénységről beszélni, akkor Ő a hallgatók, a bérből alig élők érzéseit, gondjait tökéletesen fejezte ki.

1934-ben született Dévaványán falusi-iparos, paraszti családból származik. Általános iskolai tanulmányait falujában végezte, majd a kisújszállási gimnáziumba iratkozott be. A művészetet korán megszerette. Magányos gyermekkora volt. A 18 éves Ladányi egy évig a nagykőrösi Arany János Gimnázium diákja volt. Itt nagytudású és segítő szándékú tanárok figyeltek fel humán ismereteire, sajátos irodalmi érdeklődésére, kritikusai lettek első verseinek. Érettségi után tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsésztudományi karán folytatta. Később munkatársa volt a Szépirodalmi Könyvkiadónak, dolgozott a Magyar Nemzetnél, volt kultúrmunkás, pedagógus, üzemi lapszerkesztő, jótollú újságíró, 1962-ben a kazincbarcikai művelődési ház igazgatójaként tevékenykedett.

A Tűztánc c. antológiájával hívta fel magára a figyelmet 1958-ban. Majd évente, kétévente jelentek meg új kötetei:

1959-ben az Út kezdete,
1961-ben az Öklök és tenyerek,
1963-ban az Utánad kószálok,
1985-ben a Van időd című az utolsó kötet.

Kétszer kapott József Attila-, 1980-ban Gábor Andor-, 1982-ben SZOT-díjat. Költészetét három részre taglalnám:

Az első kötetben a városba szaladt parasztfiú nosztalgiája, zavara szólal meg.

Ezt váltja a következőkben az ironikus, szatírikus, groteszk hangvétel.

Kezdetben ösztönösen, később tudatosan - egyértelmű politikai meggyőződéssel, - elsősorban a jövőbe vetett makacs remény, és az ebből fakadó sok keserűséggel árnyékolt harci kedv jellemzi. Gúnyolódik a fejlődés minden akadályán: az előítéleteken és a babonákon, a kispolgári vágyakon és a bohém örömökön, a percemberkék dáridóján, a moderneskedő üresfejűeken, az álerkölcsön, az illúziókon.

Ladányi Csemőben élte élete utolsó éveit. Ide tért vissza, mert azzal is büszkélkedhet, amivel kevés költő: nemcsak az irodalmi életben akadtak hívei. Lételemét az ismerkedésben, a környék megismerésében lelte.

Irtózott a hivatalosságoktól, nagy ívben elkerülte őket. Nem úgy a hétköznapok emberét. Szegénnyel és pénzessel egyaránt megtalálta a közös hangot, nem mérte szűken a beszélgetésre szánt időt. A dűlőbeliek kedvelték, mindenkihez volt egy-egy kedves szava, bátorító mosolya. Még azok is őrzik dedikált köteteit, akiknek kevés "dolga" akadt könyvvel.

Élete utolsó éveiben az elmúlás gondolata is megérintette, kéziratban maradt utolsó, megrázó búcsúverse is erről szól. Hét rövid sorba élete minden meghatározó momentumát, a vissza nem térő múltat s a fogvacogtató, kikerülhetetlen jövőt ecseteli:

"Jó estét magány, szerelmem, 
jó estét vacogásom.
Mindent megpróbáltam a nap alatt,
nem alázhat meg már senki,
se hatalom, se asszony, se barátok -
a sorssal ellentétes irányban
visz már a lábom!"

1986-ban a csemői "Alkotóházban" érte a halál. Élt 52 évet.

Ladányi Mihály sztár volt a költők között, verseit vitatták, elemezték, kiadták, tiltották, és olvasta minden rendű-rangú, ízlésű és érdeklődésű ember, még azok is, akik egyébként kezükbe sem vettek kortárs verset.

A korszak számos ismert és elismert népszerű költője közül sajátos attitűdjével tűnt ki, hiszen egyszerre volt baloldali - ellenzéki - érzelmes - polgárpukkasztóan trágár - kíméletlenül kritikus - szegények pártolója - gyengéd szerelmes - kóbor, csavargó poéta, mindezen felül a magyar nyelv zsonglőre, igazi poeta doctus.

Szerencsére akad néhány pályatárs, irodalomszerető közösség, akik Ladányi életművét, hagyatékát összegyűjtötték, rendszerezték, s ma is fáradoznak, hogy a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb költői örökségét ápolják.

A hajdani présház romjait rendbe hozatták. Emlékház lett a málladozó menhelyből, szobrot állítottak a volt zöldhalmi állomás melletti téren.

Jelenleg, két intézmény őrzi a költő nevét: a dévaványai könyvtár (1996 óta) és a csemői iskola (1998 óta).

Ladányi Mihály a szemünk láttára lett klasszikussá, anélkül, hogy észrevettük volna. Nem figyeltünk eléggé gunyoros mosolyára, a szemüveg mögül messzire néző fürkésző szemre. Emlékezésem záró sorait utolsó kötetének záró verséből idézem:

"Gyógyítsuk meg a napfeljöttét,
gyógyítsuk meg a vekkerórát,
gyógyítsuk meg a reggelit,
gyógyítsuk meg a kenyeret,
gyógyítsuk meg a kezeket,
gyógyítsuk meg a barátságot,
gyógyítsuk meg az elhalasztott holnapot!"